A bengáli macska eredete
A bengáli egy hibrid macska, mely az ázsiai leopárdmacska és az egyszerű házimacska keresztezéséből jött létre. Az előbbi nagyjából 4 kilogrammos, 40 centiméter hosszú vadmacska 20 centiméteres farokkal, mely eredetileg Délkelet-Ázsiából származik. A párosítás eredménye pedig egy lenyűgöző és egzotikus kinézetű, fényes csíkos bundájú állat – a háziasított macska minden pozitív jellemzőjével.
A Bengáli Macska története
A hibrid macskákról származó legkorábbi ismert feljegyzésért a világ első macskakiállításáig kell visszamennünk, melyet Harrison Weir 1871-ben rendezett meg a londoni Crystal Palace-ban. Itt elsősorban perzsa, angóra, manx, abesszin és sziámi macskák vonultak fel, de felbukkant egy kategória, melyet „házi macskák vadmacskákkal keresztezve” néven szerepeltettek.
Harrison Weir fontos szerepét mutatja az is, hogy ő állította fel azokat a sztenderdeket, melyek alapján a kiállításokon a macskák bírálata történt.
Weir 1889-es „Our Cats and All About Them” című könyvében megemlít egy foltos, cirmos hibrid macskát, amely egy bengáli vadmacskával történő keresztezésből származott. A fajta következő említésére 1924-ig kellett várni, amikor is egy belga tudományos folyóirat számolt be róla. Ezt követően 1941-ben egy japán, macskákról szóló kiadványban arról jelent meg egy publikáció, hogy egy hasonló hibrid macskát valaki háziállatként tart otthonában.
Három fontos személy a bengáli macska fejlődésének hátterében
A ma ismert bengáli macskák evolúciója elsősorban három személynek köszönhető.
Bill Engler egy állatkert tulajdonosa és az egzotikus macskák védelmének szószólója volt, és ő volt az első, aki sikeresen tenyésztett második és harmadik generációs bengáli macskákat. Szintén neki köszönhető az, hogy a fajta neve meghonosodott a macskatenyésztéssel foglalkozó szervezetek körében.
A második fontos személy Willard Centerwall genetikus, akinek egyik kutatási területe az ázsiai leopárdmacska volt. Szerepe a bengáli macskák tenyésztésében azért jelentős, mert ő biztosított Jean Mill számára hozzáférést ezekhez a vadmacskákhoz. Mill egy szenvedélyes hibrid macskatenyésztő volt: az ő munkájának köszönhetően jöhetett létre a bengáli macskák teljes mértékben háziasított változata. Jean Mill fáradhatatlanul dolgozott a fajta kitenyésztésén és a közönséggel való megismertetését, így őt tekinthetjük a ma ismert bengáli macska megalkotójának.
Jean Mill első kalandja
Jean Mill (született Jean Sugden) az Egyesült Államokból, az iowai Des Moines-ból származott. Kaliforniában, a Pomona egyetemen pszichológiát hallgatott, majd 1946-ban több genetikai témájú mesterkurzust is elvégzett a kaliforniai UC Davis egyetemen. Itt az ő javaslatára kezdődött meg a sziámi és a perzsa macskák keresztezése, a célja pedig az úgynevezett panda-macskák létrehozása volt. 1948-ban kezdett komolyabban foglalkozni a macskatenyésztéssel, 1954-re pedig létrehozta azt a fajt, melyet ma himalájai macskaként ismerünk. 1960-ban a nagyközönségnek is bemutatta macskáit, majd 1965-ben javaslatot nyújtott be az AFCA (American Cat Fanciers Association) részére a fajta elismertetésére. Erre nem került sor, elsősorban azért, mert a testületet 50-50 százalékban perzsa és sziámi tenyésztők alkották, akik nem örültek a két fajta keresztezésének.
A következő állomás
1961-ben Jean Mill az Egyesült Államokba hozott egy ázsiai leopárdmacskát, akit Malaysiának nevezett el. A vadmacska láthatóan nem érezte jól magát az arizonai farmon, ezért Mill úgy döntött, hogy társaságot biztosít számára egy fekete kandúr macska személyében. Mill (és mindenki más) meglepetésére az állatok párosodtak, melynek eredményeként két kölyök született. A hím elpusztult, a nőstényt, KinKint azonban sikerült megmenteni, és a kismacska egy himalájai alomban nőtt fel.
A kutató később KinKint az apamacskával fedeztette – hiszen más jelölt erre nem volt alkalmas –, ebből a párosításból pedig két újabb kölyök született: egy meglehetősen rossz természetű nőstény, Pantharette és egy kandúr, aki egy balesetben elpusztult. Pantharette-nek később egy újabb kölyke született, mellyel két napos korában az anyamacska végzett. Ezt követően az élet közbeszólt: Mill első férje 1965-ben elhunyt, ezért a kutató a farm elhagyására kényszerült, és egy kaliforniai lakásba költözött. A leopárdmacskát a San Diego-i állatkertnek adományozta, KinKin és Pantharette pedig hamarosan tüdőgyulladást kapott és elpusztult, a tenyésztés így hosszú időre – egészen 1980-ig – félbeszakadt.
Bill Engler küzdelmei
A bengáli macskák tenyésztésének egyik korai úttörője Bill Engler állatkerti gondozó volt, aki a Long Island-i Ocelot Club (LIOC) aktív tagjaként is tevékenykedett. 1964 elején Engler levélben fordult a LIOC tagjaihoz, melyben kifejtette, hogy a Föld lakosságának növekedése következtében az egzotikus macskák száma gyorsan csökken, hiszen eltűnik a természetes élőhelyük, a bundájukért folytatott illegális vadászat és a szőrmekereskedelem pedig szintén komoly fenyegetést jelent az állatokra. A népességnövekedésen senki nem segíthet, Engler azonban abban sem bízott, hogy a hivatalos szervek képesek lennének megvédeni a vadon élő állatokat. Egy módot látott az egzotikus macskák megmentésére: a kutyákhoz és házimacskákhoz hasonló tenyésztést. Mivel a hatályban lévő jogszabályok azok számára sem könnyítették meg az állatok importálását, beszerzését és árusítását, akik a védelmükben szerettek volna fellépni, elérkezett a cselekvés ideje.
Az első hibrid almok születése
1970-ben Engler két almot – összesen kilenc kölyköt – tenyésztett ki ázsiai leopárdmacskájával, Shah-val, mely eseményről 1972-ben a LIOC hírlevelében számolt be a nyilvánosságnak. Fontos tudni, hogy ebben az időben az egzotikus macskáktól tenyésztett hibrid fajok megosztották a közvéleményt, hiszen az első generációs hibridek természete meglehetősen vad volt. Egyes tenyésztők úgy vélték, veszélyes lehet, ha ezek az állatok olyan embereknél kötnek ki, akik nem tudnak róluk megfelelően gondoskodni, mások pedig egyáltalán nem tartották jó ötletnek az ilyen vegyes fajok létrehozását. Ezt mutatja az is, hogy 1970-ben a CFA (Cat Fanciers’ Association) egy levelet tett közzé, melyben lehetővé tették az ázsiai leopárdmacska regisztrációját és tenyésztését, de arra is felszólították a tenyésztőket, hogy tartózkodjanak annak más fajtákkal való keresztezésétől – melyeket már ekkor bengáli vagy Leopanese néven emlegettek.
A 2.5 generáció világra jövetele
1971 áprilisában Engler az első alomhoz használt nőstényeket, Cybele-t és Cyclemnestra-t ismételten Shah-val fedeztette, ezekből a párosításokból pedig hat további kölyök született. Engler azt nyilatkozta, hogy célja egy kistermetű egzotikus macska létrehozása, amely szép, természete miatt alkalmas háziállatnak, szervezete ellenálló a civilizált világ betegségeivel szemben, ráadásul könnyen szaporítható. Hozzátette, hogy reményei szerint a bengáli macskák segítségével megoldódik az egzotikus macskák kereslet-kínálatának problematikája, továbbá hogy nagyobb érdeklődés fordul majd az egzotikus állatok felé. Elképzelése szerint ez az érdeklődés a kutatások finanszírozásában és a macska védelmét szolgáló törvények megalkotásában is segítséget nyújt majd.
1975-ig Engler több, mint 60 bengáli macskát tenyésztett ki, megalkotva a 2.5, vagy F2.5 generációt.
Az osztályozás a következőképpen történik. A vad- és házimacska közötti keresztezésből született macskák képezik az F1 generációt. A házimacska és az F1 generáció párosításából születik az F2 generáció, és a sor így folytatódik. Az F1 és F2 generáció keresztezését nevezzük F2.5-nek. A fedeztetés nehézségét az adja, hogy az F1 és F2 generáció tagjai gyakran az egzotikus vadmacskákhoz hasonló viselkedésjegyeket produkálnak, a nőstény ráadásul gyakran elpusztítja a kölyköket, ezért születés után azonnal el kell választani őket. A kandúrok az F4 generációt követően gyakran sterilek, a faj tisztán tartása tehát meglehetősen bonyolult.
A „bengáli” elnevezés bejegyzése
Engler tehát folytatta munkáját, és a különböző egyesületek, hivatalok előtt már a „bengáli” elnevezést használta, ezáltal elfogadtatva azt a közönséggel. A név az ázsiai leopárdmacska latin elnevezéséből, a Felis Bengalensis-ből származik, és a bengáli lett az első macskafajta, melyet az ACFA hivatalosan is regisztrált. Később Engler arról is beszámolt, hogy sikerült számos termékeny F3 generációs hímet is kitenyésztenie. 1977. március 17-én bekövetkezett halálát követően macskáit floridai barátai magukhoz vették. Legjobb tudomásunk szerint egyik ma élő bengáli sem vezethető vissza Engler macskáira, azzal azonban, hogy a fajta nevét meghonosította, William Engler örökre beírta magát a bengálik történelmébe.
Jean Mill újraindítja tenyésztési programját
Kanyarodjunk vissza egy percre Jean Mill-hez. A kutató 1975-ben újabb házasságot kötött, ezúttal Robert James Mill-lel, aki egy corvina hills-e egyhektáros legelő és egy kis gyümölcsös tulajdonosa volt. Férje macskaallergiája ellenére Mill ismét lehetőséget kapott arra, hogy belefogjon a tenyésztésbe, célja pedig sokban hasonlított Engleréhez. Mill elképzelése ugyanis a következő volt: bár nagyon sokan kedvelik a vadmacskákat, ezek az állatok egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy háziállatként tartsák őket. Ha tehát sikerülne kitenyészteni egy olyan macskát, mely az egzotikus állatok jellegzetes mintázatát viseli, jelleme viszont a háziasított macskákéhoz hasonlít, azzal két fontos cél is elérhetővé válna: az emberek hozzájutnának az áhított állatokhoz, a vadmacskák pedig megfelelő védelemben részesülnének. Ahogy Mills egy, a Los Angeles Times-nak adott interjúban fogalmazott: „Sokan szeretnének vadállatokat tartani, de nem hiszem, hogy oroszlánokat és tigriseket kellene beengednünk az otthonokba. Úgy gondoltam, ha tenyészthetnék egy olyan macskát, amely vadnak néz ki, de háziasított módon viselkedik, megtalálnánk a lehető legjobb megoldást.”
W. Centerwall kutatása a leukémia területén
Ahogy említettük, három fontos személyt tartunk számon a bengáli macskák tenyésztésének történetében, közülük pedig elérkeztünk az utolsóhoz, aki nem más, mint a genetikus, dr. Willard Centerwall. Centerwall az 1970-es években a Loma Linda Egyetemen a macskaleukémiát (FLV) kutatta, melyben különösen nagy szerepet játszott az ázsiai leopárdmacska, hiszen ez a faj immunisnak bizonyult a betegséggel szemben.
A genetikus egyrészt az immunitásért felelős DNS-részt, másrészt pedig azt szerette volna vizsgálni, hogy ez a vadmacska a keresztezés során átadja-e az ellenállóképességét hibrid leszármazóinak. A macskákat megtámadó leukémia sok hasonlóságot mutat az embereket fenyegető változattal, ezért a tanulmány jelentősége óriási volt. Itt fontos megjegyezni, hogy időközben kiderült: a ma ismert bengáli macskák – őseikkel ellentétben – nem immunisak a leukémiával szemben.
Centerwall a vizsgálatai elvégzéséhez vérmintát vett az F1 generáció tagjaitól, majd az állatoknak új otthont keresett.
Centerwall átadja Mills-nek az első F1 nőstényeket
1980-ban Jean Mill megpróbált hozzájutni egy ázsiai leopárdmacskához, ezért felvette a kapcsolatot Zobell kapitánnyal a California Fish and Game szervezettől. Innen irányították őt Centerwallhoz, akinek köszönhetően a kutató először négy – Liquid Amber, Favie, Shy Sister és Doughnuts –, később további öt – Praline, Pennybank, Rorschach (egy szürkés szén), Raisin Sunday és Wine Vinegar – macskát kapott. Mill részére F2 generációs macskákat is felajánlottak, ezt azonban nem fogadta el – döntésének oka egyrészt a szaporításhoz szükséges hely, másrészt a generációval kapcsolatos ismereteinket hiánya volt.
Millwood Tory of Delhi - a bengálik őse
Jean Mill kilenc F1 generációs nősténye mellé hamarosan keresni kezdte a megfelelő hím macskát. De mi a jó választás? Mely gének lennének hasznosak, dominánsak, vagy melyek azok, amik károsítanák a vérvonalat? Mill nem szeretett volna egy hagyományos fajtiszta, de genetikailag (még) sérülékeny macskafajtát, mint a mau, a brit rövidszőrű, az abesszin vagy a burmai, a döntés tehát nem volt egyszerű. A kutató 1982-ben Indiában járt, ahol a New Delhi-i állatkert kurátora egy gyönyörű foltos, fényes aranyszínű házimacskát mutatott neki. Ez a macska többnyire az orrszarvúk számára elkerített részen tartózkodott, ahol az egyik hatalmas állatnak köszönhetően elvesztette farkának egy részét. Számos bürokratikus akadály állt Mill útjában, ő azonban eltökélt volt, így a kandúr egy mahagóni ládában – melyen az alábbi felirat állt: „állítólag házimacska” – hamarosan megérkezett a Los Angeles-i repülőtérre.
A kandúr a Millwood Tory of Delhi nevet kapta. Egyiptomi mau-ként került regisztrálásra, sőt a fajta tenyésztői többször használták őt a mau-k génállományának javítására. Őt tekintjük – jellegzetes mintájával és fényes bundájával – a ma ismert bengáli fajta egyik ősének.
A következő években Mill további „indiai” mau-kat importált abból a célból, hogy pároztassa őket az F1, F2 és F3 generációhoz tartozó nőstényeivel. Kezdetben nem volt egyszerű dolga, hiszen meglehetősen kevés F2 és F3 generációs kölyök született. Delhi és Praline pároztatásából 1983-ban aztán megszületett Destiny, a világ első termékeny F2 generációs híme. Őt a szintén az F2 generációs Polyspottal pároztatták, melynek eredményeképpen világra jött egy selymes bundájú, aranyszínű kismacska, Silk ‘n Cinders, majd egy hónappal később Praline és Destiny párosában a hím Aries, akik nem rendelkeztek a jellegzetes foltokkal.
Penny Ante - az első igazán híres bengáli
Penny Ante 1986-ban született az F1 generációs Pennybank és az F2 generációs Trademark utódjaként. Jean Mill úgy vélte, hogy Penny volt az a nőstény, amely ténylegesen létrehozta a bengáli fajtát. Ez a kismacska inkább tűnt egy apró leopárdnak, mint egy hibridnek, ráadásul hihetetlenül barátságos és kedves volt – ezt bárki megtapasztalhatta azon a 27 macskakiállításon, amelyen a nőstény részt vett. Fotói, melyekkel a kiállításokat hirdették, bejárták a világot Seattle-től Düsseldorfon keresztül egészen Párizsig, a látogatók pedig tömött sorokban várták, hogy megnézhessék őt.
Mill pedig mindent megtett, hogy a népszerűséget tovább növelje: minden fontos kiállításra, találkozóra elrepült, a tenyésztők számára kiadta a Bengáli Közlönyt, elkészítette a fajtaszenderdet, vacsorákat szervezett a bengáli macskák kiállítóinak és a versenyek bíráinak, számtalan cikket írt különböző magazinok számára, szívesen fogadta fotózásokra a média képviselőit és nap mint nap megállás nélkül válaszolt a folyamatosan befutó telefonhívásokra.
Jean Mill célba ér
Miután számos különböző macskaszövetségeknél lobbizott a fajta elfogadásáért, Mill munkája hamarosan meghozta gyümölcsét, hiszen 1986-ban a Nemzetközi Macskaszövetség (TICA) – a világ legnagyobb ilyen szövetsége – a kutató 14 macskáját regisztrálta. A TICA még ugyanebben az évben létrehozott egy szekciót a bengáliak számára, és engedélyt adott az F4 és későbbi generációk kiállítására. Mill kezdetben Leopardette elnevezéssel regisztrálta macskáit, mert attól tartott, hogy az emberek a bengáli nevet a tigrissel azonosítják majd. Kezdetben ez nem is okozott problémát, mert macskái nem álltak rokonságban Bill Engler vérvonalával, a helyzet azonban hamarosan problémákat kezdett előidézni a TICA számára. Mill ekkor azt javasolta, hogy az F3 generációig a macskákat bengálinak, az F4 és a későbbi generációkat pedig leopardette-nek nevezzék, ezáltal megkülönböztethetővé válik a még mindig vad és a már háziasított fajta. Ezt a javaslatot nem fogadták el, így végül az összes macska a bengáli elnevezést kapta, generációtól függetlenül.
Jean Mill tenyésztési programjának következő 20 éve
1987-ben Jean Mill kitenyésztette első márványmintás bengáli macskáját, melyet Millwood Painted Desert-nek nevezett el. Ahogy a kutató írta: „1987, újabb meglepetés! Cinders és Torchbearer egy lenyűgöző, korábban nem létező fajtát hozott a világra. Egy gyönyörú nőstény macskáról van szó, mely különös puha, krémszínű bundával és egy furcsa, folyékony karamellre emlékeztető mintával büszkélkedhet. A Madison Square Gardenben megtartott Incats kiállításon és szerte az országban hatalmas szenzációt keltett! A bírók el voltak ájulva a szépségétől, a ketreceket pedig szinte ellepték az emberek, hiszen mindenki látni szerette volna őt. A legtöbben sokkal jobban megkedvelték ezt a macskát, mint pöttyös unokatestvérét, Jungle Echo-t. Nem terveztem, hogy az első sztenderdemben a pöttyökön kívül más is szerepeljen, de döntött a népakarat: a márványos bengáli is bekerült ide.”
Jean Mill ezek után is folytatta munkáját, egészen a 83 éves korában, 2009-ben történő visszavonulásáig. A kutató 2018-ban, 92 éves korában hunyt el. Míg Bill Engler csupán az F3 generációkig jutott el, Mill munkájának utolsó két évtizedében kitenyésztette az F4, F5 és F6 generációkat, sőt, még ezek után sem állt meg. Az általa tenyésztett bengáli macskák a házimacska természetével és az egzotikus állatok mintázatával rendelkeztek, így minden túlzás nélkül tekinthetjük őt a ma ismert bengáli fajta megalkotójának.
A TICA elismeri a bengáli fajtát
A TICA 1986-ban vette fel a bengáli macskákat a kísérleti fajták listájára: ettől kezdve az állatok részt vehettek a kiállításokon. 1991-ben egy fekete cirmos, pöttyös barna bengáli elnyerte a bajnoki címet, 1993-ban a márványos cirmos és a hóbengáli, 2005-ben pedig az ezüst színű változat is hasonló elismerésben részesült.
A barna bengálinak különböző színei lehetnek, például krém, arany, méz, szürke, karamell, bézs, sárgásbarna, fahéj és barna. Az ezüst bengáli jellemzője, hogy a háttérszőrzet színtelen, bár megjelenhetnek a márványos és rozettás árnyalatok is.
A hóbengáliakat tovább oszthatjuk pecsétes szépia, pecsétes nerc és pecsétes hiúz mintázatúra.
A bengáli macskák mintázata alapvetően kétféle lehet: foltos és márványos. A tenyésztők az évek során számos színváltozatot hoztak létre, így létezik szénfekete, kék és melanisztikus (majdnem teljesen fekete) bengáli macska is. Egy újdonság, hogy már hosszú szőrű változat is elérhető, ez pedig a kasmír bengáli.
Míg 1992-ben összesen 125 regisztrált bengáli tenyészetet tartottak számon, addig 2019-re számuk több mint 1000-re nőtt.
Új macskafajták a bengálinak köszönhetően
Ez tehát a bengáli macskák rövid története: az elmúlt 40 évben az első hibridektől eljutottunk egy gyönyörű macskáig, amely az egyik legfeltűnőbb mintázattal rendelkezik, természete kíváncsi és kalandvágyó, mégis szeretetteljes. Az elmúlt 15 évben aztán a fejlődés felgyorsult: míg a 2000-es évek elején a bengáli macskák többsége foltos mintázatú volt, a szelektív tenyésztésnek köszönhetően a mintázat élesebbé vált, ezt nevezzük rozettának.
A fejlődés következő lépcsőfokaként a bengálik felhasználásával folyamatosan kísérleteznek az újabb, vadabb megjelenésű macskafajták létrehozásával.
Serengeti macska: a bengáli és egy keleti rövidszőrű keresztezéséből alakult ki azzal a céllal, hogy egy olyan házimacskát hozzanak létre, amely megjelenésében az afrikai szervált idézi, ténylegesen azonban ezen állat génjeit nem hordozza magában.
Savannah: a bengáli és a szervál keresztezése.
Toyger: Jean Mill lánya, Judy Sugden az 1980-as években hozta létre a fajtát a bengáli Millwood Rumpled Spotskin és egy rövidszőrű házimacska, Scrapmetal keresztezésével. Célja az volt, hogy a tigris foltjait jelenítse meg.
Cheetoh: a bengáli és az ocicat keresztezéséből jött létre.